Inkeri Markkula kötete, A soha fel nem engedő föld a fülszövegben olvasható gleccserkutatóval fogott meg, de ekkor még nem gondoltam rá, hogy ez a szál fog a legkevésbé megmozgatni. Sokkal mélyebb és fontosabb témája van a történelmünk egyik sötét időszakáról, melyben több tízezer gyermeket szakítottak el a családjától a hatalmasok, s majdnem kiirtották egész népüket...

Gyerekként néha bálnának képzeltem magam. Mert a nyár elején mindig délről északra költöztem, nyár végén pedig északról vissza délre, pont, mint a bálnák. Csak felnőttként jöttem rá, hogy van némi különbség. A bálnák mindig a megfelelő helyen vannak.

A történetről röviden

Inkeri Markkula kötetében négy szemszöget is kapunk. Egy fiatal gleccserkutató lányét, aki a kutatásai mellett szerelmet is talál. Egy fiatal férfiét, aki gyökerei után kutat, hogy megszüntesse a lelkében létező űrt. Egy meddő nőét, akinek minden vágya egy gyermek, de azért nem bármi áron. Valamint egy édesanyáét, aki átvert és sorsára hagyott a rendszer.

Négyük élete egy ponton összeolvadni kényszerül, s mire minden darabkát helyére rakunk a kirakósban, egyszerre fog bennünket fojtogatni az igazságtalanság vasmarka, és a feltoluló könnyek. Pedig az ő történetük csupán kitalált, míg a valóságban húszezernél is több sorstársuk volt.

Megannyi jelentős témával találjuk majd szembe magunkat, mint a klímaváltozás hatásai, bullying, hazugságok, rasszizmus, népirtás, örökbefogadás, depresszió, függőség, s még megannyi más. Felsorolásszinten persze úgy tűnhet, sokat akart az a bizonyos szarka, de valójában nagyon szépen egybesimul minden, s kerek egésszé áll össze.

Véleményem

A soha fel nem engedő föld egyrészt a történelem egyik újabb sötét időszakára hívja fel a figyelmet, ami nehezen jut el olyanokhoz, akik nem voltak részesei, nem érezték a bőrükön. A Sixties Scoopnak nevezett jelenség annak az asszimilációs politikai döntésnek a része, mely során számi (Lappföldön élő, finnugor nyelvű őslakos) gyerekeket kényszerítettek internátusokba, hogy kiöljék belőlük kultúrájukat, hagyományaikat, nyelvüket. Másokat egyenesen a szüleiktől raboltak el az éj leple alatt, és fehérbőrű, kanadai családokhoz adták őket örökbe. De voltak olyan örökbeadások is, ahol közvetlenül a szülészetekről vitték el a gyerekeket, meghamisítva papírjaikat, megsemmisítve eredeti származásukat. Az indok annyi volt, hogy a gyermekek megérdemlik a jobb életkörülményeket, ám valójában csak el akartak törölni egy népet, akiknek a hagyományait nem értették, és akiket alacsonyabb rendűnek tartottak, csekély értelmi képességgel.

Másrészben ez a történet szól a klímaválságról is. Elmondja mekkora bajban van a világunk, s hiába van néhány elszánt kutató, akik évek óta kongatják a vészharangokat, a hatalmasok közönyből épített védőfalán nem jutnak át semmi. Pedig az északi lakosok már régóta tisztában vannak a változással, s ami rájuk hatással van, az valójában az egész bolygóra hatással van.

Létezik ugyanakkor egy másik idő is az ember belsejében. A boldogok számára ez az idő ellenség, mert elkerülhetetlen folyása a legszebb emlékeket is elhomályosítja, és a boldogok bőre is megkeményedik, elméjük elhalványul, és semmi sem ismétlődik kétszer ugyanúgy. Az elkeseredettek számára viszont az idő jó barát, mert a bánatot szomorúsággá változtatja, meglibbenti szelíd köpenyét, és azt ígéri: az évek enyhítik majd a fájdalmadat. Az idő fátyla végül minden szörnyűséget eltakar.

A szerző, Inkeri Markkula gyönyörű tájelírásokkal él. Rendkívül érzékletes, szinte ott érezzük magunkat a hófödte tájakon, az olvadó gleccseren, a rénszarvasok járta erdőségekben, vagy a bálnák által keltett hullámok között. Ugyan a történet elején kicsit megtorpantam, s úgy éreztem, unatkozom, nem haladunk túlzottan, de rá kellett jönnöm, hogy csak végtelenül lassan épített, messziről hozta az alkotóelemeket a nagy egészhez, s én csak türelmetlen voltam vele.

Ám nemcsak a tájleírásokhoz van jó érzéke, hanem egy kegyetlen, politikai döntés elszenvedőinek megjelenítésében is. Szívszaggató, ahogyan egyre többet megtudva átérezzük a szereplők kétségeit, veszteségeit, gyászát. Jon a gyökértelenségtől szenved. Tartozni akar valahová, s tudja, hogy éljen bárhol, bárkivel, a vére megmásíthatatlanul köti valahová. Helen a meddőségével küszködik, s minden vágya egy gyermek. Azt azonban hamar megtudjuk, hogy azért erre nem bármi áron lenne képes, s őrületes bűntudat gyötri egész életében, miután tudomást szerez arról, milyen szörnyűség részesévé vált.

Unni egy jobb világért küzd, s bár nincs sok reménye, mégis bízik benne, hogy kutatásai és erőfeszítései hozzásegítik majd egy jobb világhoz. Mindeközben pedig osztozik a gyökértelenség érzésén is, hiszen gyermekként kiszakították szülőföldjéről, és a nagyvárosba kényszerítették, hogy aztán oda-vissza ingázzon két élete között. Alasie pedig egy olyan fiatal nő, akit a rendszer csúnyán átvert, kizsákmányolt, majd sorsára hagyott...

Összességében

Véleményem szerint a felütés a borítón eléggé félrepozícionálja a könyvet ("Drámai szerelmi történet lélegzetelállító tájakon"), mert sokkal kevésbé a romantikus szál a lényeg, mint inkább az, hogy felhívja a figyelmet, milyen borzalmas károkat okoz, amikor a hatalom rossz kezekben összpontosul, és rasszizmussal itatódik át. Sokkal markánsabb témák itt a lényegesek, nem pedig egy lájtos romantikus sztori a hó és jég borította tájakon. Úgy gondolom, inkább szeretne gondolatébresztő, tájékoztató lenni, megismertetni egy majdnem eltörölt népet és kultúrát, s ehhez kevert egy kis szerelemet is, hogy áthidalja a történetszálait.

Az, aki kifejezetten romantikus történetre vágyik, lehet, hogy csalódni fog, de aki szívesen olvas a hatalom által megtört sorsokról, az bizony igazi ínyenc csemegére bukkanhat a lapok között.

Kiadó: Európa
Oldalszám: 320
Eredeti cím: Maa joka ei koskaan sula
Megjelenés éve: 2025 (eredeti: 2021)
ISBN: 9789635049400


Fülszöveg:

Unni, a kanadai Baffin-szigeten dolgozó finn kutató a gleccserek szerelmese. Akkor a legboldogabb, ha a jég és a csobogó víz hangjai veszik körül. Éppen az éghajlatváltozás következményeit tanulmányozza a gyorsan olvadó Penny nevű jégsapkán, amikor összetalálkozik a titokzatos férfival, Jonnal.
Mint kiderül, mindkettőjükben közös a gyökértelenség és az otthon utáni vágyakozás. Unni gyerekként állandóan két világ közt volt kénytelen utazni: szülei válása után szakadt el Lappföldről, ám szűnni nem akaró vágyat érez az apja északi világa iránt. Jon pedig, bár Kanadában született, Dániában nőtt fel nevelőszülőknél, örökségként magával cipelve idegenségét, magányát és titkokkal teli múltját. A férfi felnőttként kap lehetőséget arra, hogy a Baffin-szigeten találkozzon biológiai apjával, szíve mégis tele van bizonytalansággal…
A fiatal férfi és a nő mindössze néhány napot tölt együtt egy hóvihar miatt, összezárva egy házban, mégis rögtön egymásba szeret. Az élet azonban gyorsan elsodorja őket, és mindketten kénytelenek visszatérni otthonukba. Ám ami összeköttetett, az nem enged el, ezért Unni később úgy dönt, megkeresi Jont, és visszatér a Baffin-öböl jég borította vidékére. És ahogy a gleccser olvadozik, úgy kerülnek felszínre a nemzedékeken át elhallgatott múltbéli titkok életükkel és családjukkal kapcsolatban.
A soha fel nem engedő föld megható történet az összetartozásról, a honvágyról, a szabadságról és a szerelemről. Inkeri Markkula az írás mellett biológusként is dolgozik, így aligha meglepő, hogy regénye rendkívül gazdag gyönyörű természetleírásokban, amelyek varázslatos, szinte túlvilági hangulatot teremtenek.