Booktastic Boglinc

Mondhatni íratlan szabály a könyvmolyok között, hogy mindig az eredeti történetet olvassuk előbb, bármilyen feldolgozása pedig csak utána kerülhet szóba. Én mondjuk pont az a rebellis vagyok, aki képes hamarabb nézni filmet és sorozatot is, mielőtt megismerné annak alapját, s ebben az esetben is úgy fogtam bele Aimée de Jongh A legyek ura feldolgozásába, hogy az eredeti regényt korábban nem olvastam.

Sárkányos történetekkel hasonlóan gyorsan lehet megfogni, mint macskás és árzsiai társaival, bár utóbbiak még mindig elsőbbséget élveznek. Viszont egy jó fantasynak sosem vagyok ellenére, így aztán S. F. Williamson Sárkányok nyelvén című írásán azonnal megakadt a szemem. Az izgalmas fülszöveg és a bámulatos kivitel rögtön olvasásra csábított, és egészen egyedi mindaz, amit kaptam.

Japán, macskák, mágikus realizmus. Az összes hívószó, amivel engem azonnal olvasásra lehet bírni, így aztán a Macskát receptre olyan, mintha pontosan rám lenne szabva. Nem mellékesen megjelenik benne egyfajta pszichológiai vonal, ami miatt még inkább bedorombolta magát a szívembe.

Bagó Tündének már a második regénye jelent meg a 21. század kiadónál, én mégis A lámpagyújtogatóig nem ismertem a munkásságát. A kötetet a kiadó ajánlotta figyelmembe, és azonnal megfogott, hogy van svájci vonatkozása is, hiszen szívesen olvasok arról, hogyan látják mások a lakóhelyemet, legyenek szintén itt élők, vagy csak ide vágyók. Bár a felkínált témák érdekesnek tűntek, nem kötöttem mély barátságot a kötettel.

Mondtam már sokszor, hogy ázsia könyvekkel és macskákkal azonnal aktiválni lehet az olvasói kedvemet, ha pedig mindez még fantasy, vagy mágikus realizmus köntöst is kap, én biztosan nem akarok kimaradni a buliból! Így volt ez Az esőpiac esetében is, ahol már a borítóból éreztem, hogy szeretni fogjuk egymást, de a fülszöveg végképp eldöntötte, hogy olvasnom kell. Pontosan azt hozta, amire vágytam, egy szívmelengető, kedves írást, ami képes reményt adni.

Ugyan a Hosszú, fényes folyó remek méltatásokkal bír az ismerőseim körében, nekem mégis Az erdő istene volt az első olvasmányom Liz Moore-tól. A 21. század kiadó KULT sorozatát azonban előszeretettel fogyasztom, s mivel ennek a fülszövege azonnal megfogott, úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy megismerkedjek a szerzővel. KULT kötet révén egy biznyos hangulatra számítottam, amiben nem is csalódtam, viszont összességében nem azt kaptam, amit vártam.

Több szempontból is jól kapcsolódott hozzám ez a kötet, hiszen részben svájci, részben pedig ázsiai érintettsége van, így két olyan szegletet is érint, amik mindig felvillanyozóan hatnak rám az olvasmányaim során. Meglepett, amit ebben az alig 150 oldalban kaptam, s bár azt nem mondhatom, hogy kedvencemmé vált, mégis kíváncsi lettem a szerző másik írására is.

Ha azt mondják, képregény, sokaknak azonnal az amerikai szuperhősös darabok jutnak eszükbe. Én mindig szerettem a rajzolt irodalmat, ám inkább az ázsiai vonal vonzott, mely már közel 20 éve az életem része. Az azonban néhány évvel ezelőttig eszembe sem jutott, hogy körülnézzek az európai piacon, s feltérképezzem, miféle különlegességeket prezentálnak a környező országok szülöttei, így aztán a legnépszerűbb lengyel képregény író és rajzoló, Karol Kalinowski munkájáról is majdnem lemaradtam.

Sosem olvastam még David Almondtól, ez volt az első találkozásunk, de oly pozitív tapasztalatokkal távozom, hogy biztosan később is útba fogom ejteni. Angelino Brown története egy igazán kedves és aranyos mese egy zsebangyalról, aki keresi önmagát, és a helyét a világban. Szerencsére csupa jóindulatú ember körébe csöppen, s mi is hamar megkedveljük majd az apró szerzetet.