Több szempontból is jól kapcsolódott hozzám ez a kötet, hiszen részben svájci, részben pedig ázsiai érintettsége van, így két olyan szegletet is érint, amik mindig felvillanyozóan hatnak rám az olvasmányaim során. Meglepett, amit ebben az alig 150 oldalban kaptam, s bár azt nem mondhatom, hogy kedvencemmé vált, mégis kíváncsi lettem a szerző másik írására is.

Nem olvastam még korábban Elisa Shua Dusapintól, de rengeteg jót hallottam róla a Tél Szokcsóban című művével kapcsolatban, így A pacsinkógolyóknak nagy izgatottsággal álltam neki. Szoknom kellett a stílusát, nem olyan volt, mint amire számítottam, hogy lesz, de összességében elgondolkodtató írás volt.

A 30 éves, koreai származású Clare Svájc francia régiójában tanul és él a szüleivel. A nyári tervei között szerepel, hogy Japánba utazik a nagyszüleihez, akik még a koreai háború idején menekültek az országba, s azóta ott élnek egy pacsinkótermet üzemeltetve. Clare azt szeretné, ha a nyár végén együtt látogatnának vissza Dél-Koreába, mert a nagyszülők 50 éve nem jártak a hazájukban. Mindaddig időtöltés és munka gyanánt jelentkezett egy álláshirdetésre is, mely szerint egy japán kislányt kell francia nyelvre oktatnia.

Clare nincs könnyű helyzetben, mert bár japán szakon tanulva tud japánul, a nagyszülei mégsem hajlandóak vele ezen a nyelven kommunikálni, a nő viszont már elfelejtett koreaiul, így meglehetősen nehéz a kapcsolatteremtés közte és rokonai között. Emellett folyton küzd az érzéseivel, mert míg neki nem mesélnek semmit, a barátjával korábban rengeteget beszéltek a nagyszülei, s japán nyelven árultak el megannyi titkot az életükről. Clare folyton idegennek, kívülállónak érzi magát minden helyzetben, s ennek leküzdésében valahogy senki és semmi nincs igazán segítségére, sőt, mintha egyre nagyobb szakadékok nyílnának...

– Nekünk is úgy kellene meghalnunk, mint ahogyan az állatok vedlenek. Minél idősebbek lennénk, annál vékonyabb lenne a bőrünk. A végén minden belső részünk látszódna, az ereink, a csontjaink, az érzéseink, minden. Ráadásul a bőrünk olyan lenne, mint egy tükör. És az emberek visszatükröződnének bennünk, míg végül teljesen átlátszóak nem lennénk. Ha idáig eljutnánk, akkor elmennénk a gyerekünkhöz, és átadnánk neki az utolsó leheletünket.

Tegyünk egy kis kitérőt a cím miatt, mert szerintem meglehetősen érdekes téma! A pacsinkó egy Japánban népszerű, fémgolyókkal működő játékautomata, mely leginkább egy függőleges flipperre hasonlít. Bár a szigetországban tilos a szerencsejáték minden formája, a pacsinkótermek egy jogi kiskapunak köszönhetően megkerülik a törvényt. A játék során ugyanis nem pénzt lehet nyerni, hanem a begyűjtött fémgolyókat lehet különleges ajándékokra váltani, majd egy független helyszínen ezeket lehet visszaváltani pénzre.

Az utóbbi 30 évben a pacsinkótermek száma egyharmadára esett vissza, ám próbálkoznak a fiatalabb generáció bevonzásával, s új gépeket hoztak létre, melyek már a digitális érmehasználatot is lehetővé teszik. További érdekesség, hogy mindmáig jelentős mennyiségű terem van zainichi, azaz Japánban élő koreai kisebbség kezében. Ennek oka leginkább a történelmi háttér, hiszen a Japán megszállás során rengeteg koreait telepítettek át, és kényszerítették munkára, viszont a háború után nem kaphattak állampolgárságot, nem dolgozhattak közférában, s a diszkriminációval is meg kellett küzdeniük. A legkézenfekvőbb megoldás a pacsinkótermek üzemeltetése volt. A termekből származó, jelentős mértékű haszon a japán vállalkozókat is megmozgatta, így ma már konszolidálódott a piac.


A kötet egésze a nyelvi nehézségekről, otthontalanságról, gyerekkori traumák hatásairól, identitáskeresésről szól, s mindezt Clare szűk környezetén keresztül, a kapcsolódási pontok illetve azok törésvonala mentén prezentálja. Nincsenek kifejezetten nagy történések, inkább a hétköznapok apró szokásai vannak terítéken, mégis ezekből a sokszor összefüggéstelen villanásokból remekül érzékelhető a főszereplő zaklatott, útkereső lelkivilága. Honnan jött, és hová is tartozik? Van helye, vagy mindenhol idegenné válik?

Végig érződik egyfajta keserűség, meg nem értettség, és vágy a stabilitásra. Érezzük a fullasztó légkört, a frusztrációt, az elfojtott érzéseket. S ugyan van-e híd, ami évtizedes generációs és nemzeti szakadékokat képes áthidalni? Nem biztos, hogy fogunk válaszokat kapni, de mindenképp elgondolkodunk majd.

Nézem, ahogy esznek.
Gyorsan veszik a levegőt. Nagyapám is. Ugyanabban a ritmusban táplálják megöregedett testüket.Hasonlítanak, állapítom meg. A vonásaik az együttélés során végül egymásba simultak.

Bár nem mondhatom el, hogy ez a történet kedvencemmé vált volna, mégis kíváncsivá tett a szerző másik könyvével kapcsolatban, ugyanis sokak szerint az még ennél is jobban sikerült. Ha egy rövid, elgondolkodtató, identitáskeresésről szóló történetre vágysz, ez lehet, hogy tetszeni fog. :)

Kiadó: Magvető
Oldalszám: 144
Eredeti cím: Les Billes du Pachinko

Megjelenés éve: 2024 (eredeti: 2018)
ISBN: 9789631444575


Fülszöveg:

A szokcsói tél után ezúttal a tokiói nyárba repíti olvasóit Elisa Shua Dusapin. A Svájcban élő Claire Tokióban tölti a nyarat. A nagyszüleit látogatja meg, akik az ötvenes években menekültek el Koreából a polgárháború elől, játéktermet nyitottak pénznyelő pacsinkó-automatákkal, és nem tértek vissza többé a szülőföldjükre. Claire sosem tanult meg igazán koreaiul, ezért nagyszüleivel csak néhány angol szó, koreai kifejezés és egy sor eltúlzott gesztus segítségével tud kommunikálni. Miközben próbál valahogy kapcsolódni koreai örökségéhez, francialeckéket ad egy japán kislánynak, Miekónak, aki a fejébe veszi, hogy meglátogatja a pacsinkó-termet.
Dusapin regénye identitásról, nyelvről és családi bűntudatról mesél egy vibráló, csupa neon nagyváros inszomniás nyarán.