Margaret Atwood: Macskaszem

Biztos voltam benne, hogy Margaret Atwood, Macskaszem című regénye különleges élményt tartogat majd számomra, azt viszont nem sejtettem, hogy ennyire rá fog ülni majd a lelkemre, és ennyire átérzem majd mindazt, amiről ír.

Bár manapság mindenki imádja Atwoodot, én egészen tavaszig csupán A szolgálólány meséje sorozatváltozatát ismertem. Idén májusban aztán kezembe került Az ehető nő, ami Atwood első kiadott munkája volt, és remek alkalomnak tartottam, hogy az ismerkedést pont ott kezdjem vele, ahol elindult. Némileg elvont és lassú történetnek éreztem, de mégis maradandó nyomot hagyott bennem, s most már azt is tudom, nagy hiba lett volna kihagynom. (ITT elolvashatod a bejegyzésem róla.)

A Macskaszem befejezése után szintén azt mondom, hogy kár lett volna kihagyni, de arra csöppet sem voltam felkészülve, hogy ennyire megrágottnak fogom majd érezni magam. Az eddigi tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy Atwood történetei az egyén körül forognak, a szereplői lelki- és gondolatvilága van a középpontban, mindemellett pedig különböző társadalmi problémákat, erkölcsi és morális kérdéseket feszeget.

Főszereplőnk ezúttal Elaine Risley, a középkorú festőnő, aki életműkiállítására tér vissza gyermekkora színhelyére, Torontóba. A látogatás rengeteg gyermekkori emléket ébreszt fel benne, s az annak idején mindennapjaiban fontos szerepet játszó helyszínek felkeresésével olyan érzések is felszínre törnek benne, melyeket már rég eltemetett magában. Az elbeszélés során megidézi előttünk teljes életét, megismerhetjük gyermekkorát, egykori iskolai barátnőit, a tinédzserek problémáit, vagy a felnőtt énje kapcsolatait, másokhoz való viszonyát, s mindazt az ok-okozati viszont, amit a tapasztalatai által épít maga köré.

Kislányként Elaine egy viszonylag nomád élet részese lehetett, melyben a család a rovarkutató apa munkájához igazodva a természet közelében éli mindennapjait, egyetlen barátját pedig a bátyja jelenti. Később az apa tanári állást kap, minek következtében Torontóba költöznek, és letelepednek. A lányka számára kezdetben meglehetősen nehéz beilleszkedni, igyekszik mindig megfelelni, hogy barátnőket szerezhessen, de mivel édesanyja sem az a tipikus '40-es évekbeli háziasszony, ezért nehezen találja meg a helyét. Sosem tudja igazán, hogy jól csinálja-e a dolgokat, de egészen addig nincsenek különösen nagy problémái, míg meg nem érkezik a hármas mellé a tulajdonképpeni vezetőjükké váló Cordelia.

Mit tudsz felhozni mentségedre? - kérdezte mindig Cordelia. Semmit, feleltem én ilyenkor. Ezt a szót az idők során önmagammal kapcsoltam össze, mintha én semmi volnék, mintha egyáltalán semmi nem lenne ott.

Barátnői - puszta segíteni vágyásból - állandó jelleggel kritizálják. Hogyan megy, hogyan áll, hogyan beszél, mit tehet és mit nem. Ha nem megfelelő a teljesítménye, meg is büntetik, például olyasmivel, hogy nem szólnak hozzá, vagy csak lemaradva követheti őket hazáig, mint aki nem is tartozik közéjük. A 9 éves leánykában meg sem fordul, hogy a sorozatos verbális bántalmazás valójában nem a barátság velejárója kellene legyen, ellenben az viszont felötlik benne, hogy talán tisztítószert kellene inna otthon, vagy mérgező bogyókat ennie az erdőben.

Nincs tudatában annak, hogy szenved ebben a kapcsolatban, de az elméje és a teste is vészjelzéseket ad le, ezért a szorongást okozó helyzetekben, egy bizonyos ponttól fogva egészen egyszerűen elájul, s idővel már nem csak spontán képes erre, ha szabadulni szerene egy kényelmetlen helyzetből. Ráadásul a megfelelési kényszerből fakadó önmarcangolása fizikálisan is megtestesül, és az ujjain szétrágja, a talpáról pedig apró mozdulatokkal lehántja a bőrt...

Többször szemtanúja lesz annak, hogy a felnőttek mennyire nem tesznek érte semmit, mert a barátnője édesanyja szerint megérdemli, ahogyan bánnak vele, hiszen a családja pogány, a saját édesanyja pedig tudtára adja, hogy érzékeli a problémákat, csak éppen gőze sincs, hogyan segítsen a gyermekén.

Az elszenvedett "élmények" persze hatással lesznek későbbi életére is, ezáltal a fiatal felnőttkori kapcsolataira is, melyeknek során tovább sérül amúgy is megtépázott önbizalma és lelkivilága. Döbbenetes összekötni a múltját a jelenével, s ráébredni, milyen hatalmas erő lakozik a kimondott szavakban akkor is, ha azt kisgyerekként kapjuk. Elaine ezek miatt sosem becsüli magát eléggé, sőt, még szerencsésnek is tartja magát, hogy sosem volt fizikai erőszak áldozata, miközben egész életében bántalmazzák. Érezzük a fájdalmat, amit ez a kijelentés okoz, ugye?

A gyermekkori abúzust rettentően nehéz volt elviselnem. Minden egyes alkalommal, amikor kezembe vettem a könyvet, a könnyeimmel küzdöttem, és görcs szorította a gyomromat. Nehezen verekedtem át magam ezen a részen, mert bennem is megannyi emlék tolult fel, ráadásul Atwood olyan elképesztő módon tudja átadni az érzelmeket, hogy lehetetlen volt nem beleélnem magam. Egy tehetetlen, külső szemlélőjévé váltam egy olyan életnek, amiben senkinek nem szabadna részesülnie. Néha hangosan felsikoltottam volna, hogy most már elég! Szerettem volna Elaint megvédeni, elmondani neki, hogy nincs vele semmi baj, hogy ne hagyja magát kihasználni, hogy értékes ember, akinek helye van a világban.

Persze megkérdezhetnénk, hogy hány olyan művészt is ismerünk, aki nem a fájdalmaiból merít, akinek ép a lelke, sosem érte bánat, és mindig boldog? Bennem valamiért automatikusan összekapcsolódik a művészet a mentális problémák széles tárházával, s ha ilyen szemszögből vizsgáljuk Elaine karakterét, akkor ki is pipálhatjuk a depressziós művész kliséjét. Mégis sokkal több van ebben a motívumban ennél.

A történet során persze az is szépen kibomlik, hogy nem puszta kegyetlenkedésről van szó a gyermekek között, hanem mindannyian valamilyen otthoni minta alapján alakulnak olyanná, amilyenné. A zárt ajtók mindenhol titkokat rejtenek, kinél kisebb, kinél nagyobbakat. Mindegyik lány élni szeretne azzal a csöppnyi hatalommal, ami megadatik neki, még ha az csak annyi is, hogy végre valaki más fölé kerekedhet. Elgondolkodtatott, mert senkit nem tudok teljes mértékben elítélni, mindenkinek megvan a maga keresztje, csak van, aki nagyobb súlyokat cipel.

A sorozatnak a Kuktafazék címet adtam. Elkészülésének időpontja és a korabeli események miatt néhányan úgy gondolják, a sorozat témája a földistennő, amin én remekül szórakoztam, tekintve, mennyire nem rajongott anyám a házimunkáért. Mások a nők elnyomását látták bele, megint mások pedig a nők sztereotipikus belekényszerítését a negatív és triviális családi szerepekbe. Pedig a képeken valójában egész egyszerűen csak anyám főzött, azokon a helyeken és úgy, ahogy annak idején, a negyvenes évek végén szokása volt. 

Elaine életét egyébként végigkíséri Cordelia karaktere, aki a későbbiek folyamán bántalmazóból bántalmazottá válik, mentális problémákkal kezd küzdeni, s egyre lejjebb süllyed. Bár korábban rengeteget kínozta Elaine-t, mégis a későbbiekben gyakran szorul a segítségére, ő lesz számára az egyetlen, akire úgy ahogy számíthat. Ő maga is jól tudja, hogy ez a sors iróniája, de szerencséjére Elaine elméje egészen egyszerűen megszabadul a rossz emlékektől, és emlékezetkieséssel reagál a történtekre egy halálközeli élmény után, így aztán néha értetlenül áll Cordelia reakciói előtt.

Csak felnőttként, visszatérése idején érti meg igazán, hogy mi is zajlott közöttük, és a kiállítása megnyitójában a leginkább azt kezdi várni, amikor majd Cordelia betoppan az ajtón - mert nyilván értesül az eseményről -, hogy aztán kérdőre vonhassa a történtekért. Addig pedig megannyi apró történetet mesél el nekünk a rajztanáráról, aki kihasználta, a befuccsolt házasságáról, a küzdelmeiről fiatal szülőként, tragikus sorsú testvéréről, hogy aztán minden apró darabkát összepakolva megkapjunk egy egész életet, ami sűrű és nehéz, mint a cukorszirup, és kínzó, mint amikor beleragad a lyukas fogba...

Megdöbbentem saját magamon, hogy ennyire bele tudtam magam helyezni a történetbe, hogy napokig kódorogtam a gondolataimba mélyedve, mert egyáltalán nem engedett el a hatás, amit az olvasás kiváltott. Borzongtam, szomorkodtam, dühös voltam. S mi más, ha nem ez tudná megmutatni, hogy jó írással van dolgunk? Az, ami képes ennyire hatni az emberre, az az igazán remek olvasmány számomra, s ugyan tény, hogy nem egy örömteli utazás részesei lehetünk általa, mégis kihagyhatatlannak tartom, mert képes lehet felnyitni a szemeket.

Mindemellett Atwood zsenialitása abban is megmutatkozik, hogy képes az egyén lelki fejlődésének buktatóin túl olyan fontos témákat is feszegetni, mint például a környezetvédelem. Az apa karakterén keresztül olyan jóslatok birtokába kerülünk, amik mai napig a mindennapi problémáinkat képezik, pedig a kötet több, mint 30 éve jelent meg először. Mondhatnám, hogy Margaret Atwood látnoki képességekkel bír, de szerintem csak döbbenetesen jól átlátja az emberi viselkedést, és remekül ért a lélektanhoz. Rendkvül intelligens, s ezáltal mindig maradandót tud alkotni.

Azt mondja, a villájával hadonászva, hogy ha így folytatódik az emberi faj túlnépesedése, előbb- utóbb egy új járvány üti majd fel a fejét, hogy helyreállítsa az egyensúlyt. Mindez azért történik, mert az emberek rá se hederítettek a tudomány alapvető leckéire: helyette a politikára, a vallásra, a háborúkra összpontosítottak, és hangzatos ürügyeket kerestek egymás legyilkolására. A tudomány viszont szenvtelen és előítéletektől mentes, az egyetlen univerzális nyelv. A számok nyelve. Ha már nyakig elborít minket a halál és a szemét, a tudománytól várjuk majd, hogy feltakarítson utánunk. 

Összességében nem mondhatom azt, hogy imádtam ezt a könyvet, vagy hogy kedvenc lett, s nem azért, mert rossz lett volna. Nem. Atwood zseniálisan ír, rendkívül fontos témákat boncolgat, de olyan nyers realitással, hogy az már szó szerint földhöz vágja az embert. Lemezteleníti előttünk az emberi kegyetlenséget, és gyönyörű líraisággal dobja elénk, melytől egyszerre hátrálunk undorodva és méregetünk kíváncsian. A Macskaszem a 2020-as évem legmeghatározóbb olvasmánya lett, de az biztos, hogy regenerálódnom kell, mielőtt újabb Atwood műbe fogok, hogy aztán ismét kifacsarja a szívem és darabokra törjön.

A szemet szemért csak még nagyobb vaksághoz vezet. 

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, IDE kattintva megvásárolhatod a kötetet a kiadó webshopjában!

Kiadó: Jelenkor
Oldalszám: 664
Eredeti cím: Cat's Eye

Megjelenés éve: 2020 (eredeti: 1988)
ISBN: 9789635180585


Fülszöveg:

Elaine Risley, az ellentmondásos megítélésű festőnő saját életmű-kiállítására tér vissza fiatalsága színhelyére, Torontóba. A városba érve megrohanják az emlékek, eszébe jutnak gyerekkori játszótársai, akikkel együtt fedezték fel a barátság titokzatos világát, megismerve a vágyakozást, a kegyetlenséget és az árulást. Elaine-nek szembe kell néznie múltjával, és művészként és nőként is számot kell vetnie önmagával. Ám ehhez legelőször is meg kell szabadulnia az őt kísértő emlékektől...
A Macskaszem a kanadai író pályájának egyik mérföldköve, melyet 1989-ben Booker-díjra is jelöltek. Most először olvasható magyarul.

A Jelenkor Kiadónak köszönhetően 2020-ban újabb Atwood-regényt vehetünk kézbe magyar nyelven. A Macskaszemet, amely egy festőnő múltjáról és jelenéről szól, ezúttal nyolc bloggerünk véleményezi, és természetesen a turné végén ti is nyerhettek egy példányt a könyvből.

Margaret Atwoodtól sok regényt olvashattunk már magyar nyelven. Ezúttal elrejtettük a könyvei címét a bejegyzéseinkben. A feladatod az, hogy minden bloggerünknél keresd meg az adott könyv címét, és írd be a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


a Rafflecopter giveaway

BLOGTURNÉ KLUB

12. 07.   Spirit Bliss Sárga könyves út
12. 09.   Nem félünk a könyvektől
12. 11.   Flora the Sweaterist
12. 13.   A Szofisztikált Macska
12. 15.   Booktastic Boglinc
12. 17.   Readinspo
12. 19.   Utószó
12. 21.   Könyv és más