Linn Skåber könyvei évek óta a kívánságlistámon trónolnak, mivel a hozzám közelálló olvasók mind nagyon szerették. Ennek ellenére nagyon sokáig halasztgattam őket, mert valahogy mindig volt náluk fontosabb, s utólag már látom, mekkora hibát is követtem el ezzel a hozzáállással...
A szívem egy bezárt bódé egy nyereményjátéknak köszönhetően került hozzám, s ezt jelnek véve minél hamarabb szerettem volna sorra keríteni, így be is tettem a 2024-es éves olvasmánytervezetembe. Persze, még így sem volt garantált, hogy elolvasom majd, de szerencsére akadt két olvasótársam, így nem volt "menekvés". (Tavaly nagyon élveztem azokat a könyveket, amiket valaki mással, közösen olvastam, így idén kifejezetten célom, hogy minél több kötetet olvassak valakivel együtt.)
A kötet 31, valós beszélgetéseken alapuló, de fiktív írást tartalmaz, melyeken keresztül a szerző igyekszik bemutatni nekünk a kamaszokat foglalkoztató témákat. Ez az a korszak, amikor a dolgok egyik feléhez már túl nagyok vagyunk, a többihez meg még nem elég idősek. Amikor már elvárják, hogy komolyan viselkedjünk, de lényegében senki nem akar komolyan venni minket. Amikor meg kellene találnunk önmagunkat és a helyünket a világban, s ami nem is olyan egyszerű feladat.
Számomra különleges nap ez a mai, mert láttam az utaslistán, hogy a régi tanárom a Solhøgda iskolából a fedélzeten van. Isten hozta! Gondoskodni fogok róla, hogy biztonságban és kellemesen jusson el Norvégiából Tokióba, habár ön annak idején egyáltalán nem próbálta meg, hogy biztonságban és kellemesen juttasson el engem bárhová is.[...]
Szeretném, ha kellemes útja lenne, szeretném, ha biztonságban érezné magát egész úton, és itt leszek, hogy megnyugtassam, ha turbulencia keletkezne. Így remélem, megtanulja és megbecsüli majd, mit is jelent jó kapitánynak lenni.
A szövegek nagy része nem tartalmazza az elbeszélők nevét, s nem is szükségesek, hiszen csak kiragadott pillanatképek, egy-egy esemény, ami bemutatja, mennyire nehéz is kamasznak lenni. Vannak köztük fájdalmasan őszinték, viccesen suták, gyásszal és magánnyal teliek, ugyanakkor megelevenedik előttünk rengeteg remény, vágy és álom is.
Szemtanúi lehetünk annak, mennyire igazságtalan az élet, s mennyire más mértékűek azok a problémák, amik az egyéneknek éppen a legnagyobbak. Van, aki csak nem akarja még maga mögött hagyni a gyerekkort, más pont, hogy siettetné, különben lemarad a társaitól és nevetség tárgyává válik. Lesz, aki azon szomorkodik, hogy nem mehet sehová a hétvégén a barátaival, s nem élvezheti ki a fiatalságát, míg másnak idő előtt kell felnőnie, s az elvesztett családfő helyébe lépnie a túlélés érdekében. Lesznek esetlen próbálkozások, hatalmas hibák, lángoló szerelmek, s megannyi elárasztó érzelem.
Linn Skåber páratlanul jól fogja meg a témát, s olyan érzelemdúsan tud írni, hogy minden olvasó könnyen beleélheti magát a felhozott szituációkba. Mindazok, akik majd felnőttként fogják olvasni, maguk is vissza fognak repülni az akár fájdalmas tinédzserkorba, amikor minden annyira bonyolult és kaotikus volt, amikor már mindenről megvolt a véleményünk, de az nem sokakat érdekelt, s amikor mindent annyira komolyan vettünk, mintha nem lenne holnap.
Anya attól fél, hogy felhívom az illegális alkoholt áruló taxist. Pedig még a rendes taxi számát sem tudom.
Csodálatos, és egyben szívszorító történeteket kapunk, s kendőzetlenül beszélünk mindenről, ami a tiniket éri ebben a korban. Igen, előjön majd a testi problémákkal való megküzdés, mint a pattanások, a testszag, a szőrösödés, vagy éppen a szőr hiánya, a szépség és kövérség kérdése, de ezeken felül mélyen beletúrunk a lélek bugyraiba is, s szó lesz például az iskolai bántalmazásról, szülői túlféltésről, megfelelési kényszerről, s még sok másról.
Egyik kedvenc történetem például a srácé volt, aki levelet ír toxikus nagybátyjához, s reméli, még azelőtt magától elhagyja a családot, hogy mindenki előtt kéne hozzá intéznie ezeket a szavakat. Vagy azé a fiúé, aki szemétszállítóként képzeli el magát 19 évesen, amikor boldogan járul hozzá a társadalom jólétéhez, a teste izmos, a lányok pedig odáig vannak érte, ám a szülei sosem egyeznének bele, mert valami "öltönyös melót" szánnak neki.
De szó lesz még szülőkről, akik függőségekkel és mentális problémákkal küzdenek, vagy éppen új kapcsolataik miatt kell gyerekeiknek túlélő üzemmódba kapcsolni. Lesznek elhunyt szülők, akik veszteségét egy amúgy is rettentően érzékeny periódusban kellene feldolgozni, de tovább terheli a gyerekeket az, hogy némileg pótolniuk is kell a másik szülő számára a hiányzót. S lesz majd szöveg az egyenlőtlenségekről is, hogy hiába próbálja egy tanár hangsúlyozni, hogy mindannyian egyformák, az első adódó kirándulás alakalmával mindenki szembesülni fog az anyagi különbségekkel, hiába erőltetnek mást a gyerekekre.
Elfogadtam, hogy ostobaság Stellán a boltba lovagolni. De ki döntött így? Az élet? A felnőttek? Akik egyszerűen csendben feladták önmagukat, a falovaikat, az erdőiket, a maszatos arcukat, és halkan és észrevétlenül leszoktak a nevetésről, az álmodozásról, a játékról, majd lassan elkezdtek Fifát játszani, és úgy tenni, mintha nem játszanának, végül pedig teljesen leszoktak a játékről? Ki döntött ebben? Ki döntött? Mikor felejtettek el mindent?
A legjobb szó az egészre a keserédes, és én egyszerűen imádtam. Zseniálisan fogja meg a szerző ezt az élethelyzetet, a problémákat, hogy mennyi mindennel kell megküzdenie a gyerekeknek, s mindezt kellő érzékenységgel tudta papírra vetni. Lisa Aisato hozzá alkotott rajzai bámulatosak, s volt, amit percekig néztem, s akár szívesen látnám a falamon bekeretezve is, annyira megkapóak.
Rendkívüli módon élveztem ennek a könyvnek az olvasását, a váltakozó hosszúságú és formátumú írásokat, a megkapó illusztrációkat, méghozzá annyira, hogy a befejezése után azonnal megvásároltam a sorozat további két kötetét is!
Összességében szívesen ajánlom bárkinek, aki szereti a művészi szépségű illusztrációkat, és a hasonlóan megkapó írásokat. Minden, amit itt olvashatunk, nem csak és kizárólag tinikről szól tiniknek. Ott van mellettük megannyi felnőtt, szülő, nagyszülő, egyéb rokon, akik hatása világosan érezhető a gyerekeken. Talán könnyebb a felnőtteknek átérezni így, külső szemlélőként, mekkora a felelősségük abban, hogy egészséges lelkű gyerekeket neveljenek a világnak!
A felnőttek azt mondják, hogy az embernek nincs szüksége sok barátra, elég, ha csak egy van. Esetleg tudja valaki Ennek az Egynek a számát?
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, IDE kattintva megvásárolhatod a kötetet a kiadó webshopjában!
Oldalszám: 256
Eredeti cím: Til ungdommen
Megjelenés éve: 2020 (eredeti: 2018)
ISBN: 9789635091423
Fülszöveg:
„Nem könnyű a változások, fordulópontok, átrendeződések korszakában élni. Ilyen érzés kamasznak lenni. Mintha csak valaki átrendezte volna a szobádat a tudtod nélkül, anélkül, hogy megkérted volna rá. Hirtelen minden ismeretlen, teljesen más, te pedig ott állsz az új szobádat fürkészve, és arra gondolsz: mi ez a váratlan változás? Mi történt itt? Hol vannak a játékaim, az érzéseim, a biztonságom és az ismerős illatok? Hová lett mindez? Ez itt az enyém lenne?”
Linn Skaber az életről, a pattanásokról, a békéről és a hiányérzetről kérdezte a fiatalokat, arról, hogy milyen érzés egyszerre gyermeknek és felnőttnek lenni, mi a legcsodálatosabb vagy a legfélelmetesebb a kamaszkorban, és miért olyan idegesítőek a felnőttek. A válaszokból fiktív monológok születtek, amelyekben a szerző igyekezett megragadni ennek az izgalmas és szép, ugyanakkor nehéz időszaknak a folyamatát. Mindegyik történetben magunkra ismerhetünk, akár a változások korában élünk, és válaszokra várunk, akár szülőként, a partvonalról szemléljük az eseményeket. Az illusztrációk a népszerű norvég grafikusművész, Lisa Aisato munkái.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése