Az utóbbi időben nagyon szeretek másokkal együtt olvasni, motiválni egymást, kibeszélni az élményeket, elméleteket. Linn Skåber monológ sorozatának első kötetét, A szívem egy bezárt bódét idén februárban olvastam két bloggertársammal együtt, s már akkor eldöntöttük, hogy együtt fogunk végigmenni mind a három köteten. A felnőttmonológok mindnyájunknak mást adott, mint a kamaszkoriak...
Linn Skåber sorozatát nagyon hamar a szívembe zártam. Az igényes, keménytáblás kivitel bámulatosan szép illusztrációkat tartalmaz Lisa Aisatonak köszönhetően, ugyanakkor a szövegek is igen változatosak és meghatározóak. A szerző fiktív monológokon keresztül ismerteti meg velünk az élet nehézségeit, korosztályokra bontva, így A szívem egy bezárt bódé (ITT írtam már róla korábban) esetében a tinédzserkor terheit idézhetjük fel, a Ma négykézláb akarok járni által a középkorú, felnőtt korosztály mindennapjaiba kapunk betekintést, míg A szél most a legigazabb során az öregkort fogjuk górcső alá venni.
Itt ragadnám meg a lehetőséget, hogy megköszönjem az ismételt remek társaságot olvasópartnereimnek, a Könyv és más blog írójának, Zsuzsinak, és a Csak olvass! blog írójának, Anikónak!
Felnőttnek lenni nagyon könnyűnek tűnik. Egy felnőtt már sok mindent tud, nem kell annyit kérdeznie, hosszú élet áll mögötte, túljutott a kamaszkoron, tud vigyázni másokra, tud vigyázni magára, tud válaszolni kérdésekre, és képes begyújtani egy faszenes grillt.
De én például nem tudok begyújtani egy faszenes grillt. Igazából egy indukciós sütőt sem tudok kezelni, és néha úgy érzem magam, mint a világ legnagyobb csecsemője, bumfordi kezekkel és még fejletlen aggyal, pedig felnőtt vagyok.
A Ma négykézláb akarok járni 33, változó terjedelmű írást tartalmaz, melyek egy része valós tapasztalatok alapján született, másokat az írónő fantáziája keltett életre. A szerző ezek alapján igyekszik betekintést nyújtani a középkorú, a nagyjából 40-60 év közé tehető felnőttek világába. Ez az a korszak, amikor már elengedtük az ifjúkori zsongást, a megfelelési kényszert, amikor már tudjuk, hogy kik vagyunk és hová akartunk tartani. Legalábbis ezt hisszük erről az életszakaszról, ez a kötet pedig bemutatja, mennyire rosszul is gondoljuk...
A novellák nagy része nem tartalmazza a szereplők nevét, de ezek nem is lényegesek, hiszen csak kiragadott életfoszlányokat olvashatunk. Lehetnénk akár mi, akár a szomszédunk, vagy egy közeli ismerősünk is. A szerző stílusa lehetővé teszi, hogy könnyen belehelyezkedjünk az egyes szituációkba, és átérezzük a szereplőink sanyarú sorsát. Igen, sanyarú sorsát, mert bizony itt rengeteg szó esik diszfunkcionális kapcsolatokról, magányról, halálról, gyászról, válásról, az önbialomhiányban való dagonyázásról, öregedésről.
Míg a férfi szemszögű írások nagyrészt a családról, családfenntartásról szólnak, vagy az önbizalomhiány, párkeresés, szexualitás hármas körül forognak, addig a női szemszögűek leginkább a válás utáni romeltakarításról, az öregedéstől való fokozott félelemről, vagy éppen az elvárásoknak való megfelelésről szólnak. Sok esetben láthatjuk azt, hogy a kapcsolati problémák alapját a kommunikáció hiánya okozza, valamint az azokba való belekényelmesedés, megkeseredés, unalom.
Az előző kötetből, A szívem egy bezárt bódéból kiviláglott, hogy a kamaszkor szívás, ebből a kötetből pedig az vált nyilvánvalóvá, hogy a felnőttkor is pontosan ugyanolyan nagy szívás... Csak míg az előzőnél ott volt az a vidám reménysugár, hogy túlélve a kamaszkort még előttünk áll az élet, amit úgy alakítunk, ahogy szeretnénk, és csak a boldogságot kell hajkurásznunk, addig a középkort érintő történetek mindegyikéből szomorúság, elmúlás, halálszag, megrekedtség és fásultság árad. Már inkább tartanak kifelé az életből, mint bele, ezáltal pedig, bár csodaszép ez a kötet, végigkíséri egy nyomasztó, komor érzés.
Ha választhatnék, inkább a madarakkal tartanék az éjszakai égen. Velük együtt ráfeküdnék a széllökésekre, és elmenekülnék az emberiség elől, elszabadulnék, szabaddá tenném magam, szabad lennék.
Egy kissé csalódással töltött el, hogy nagyjából minden novella szomorú, keserű, vagy éppen pofonvágós, s a kedves, mosolygós arcú höllgyel a borító elején némileg átverve éreztem magam. Talán egy kivételével nincs benne olyan, ami ne azt sugallná, hogy felnőttnek lenni és öregedni a világ legrosszabb dolga, mert csupa probléma, szenvedés és fájdalom. Hiányoltam a humort, ami sok nehézségen átsegítheti az embert, mert így azt érzékelteti ez a kötet, hogy a gyerekkort elhagyva egyenes irányban haladunk az öregedés és a koporsó felé, a boldogság és nyugodt élet pedig csak egy múló tévképzet, egyfajta tündérmese, amit a felnőtt már amúgy sem hisz el.
A nők kínosan tartanak az öregedéstől, hogy már nem kívánatosak, szalmaszálak után kapkodnak, csak hogy egy pillanatig még szépnek érezhessék magukat a testükben, míg a férfiak görcsösen keresik partnerüket, akivel csak egy jó estét tölthetnének együtt, fiatalabb partnert választanak, vagy éppen magányosan ücsörögnek otthon, a munkahelyükön, és a világ egészében.
Félreértés ne essék, rendkívül erős írásokat kapunk, melyek gyakran váratlan fordulatokkal érnek véget. Kifejezetten szerettem azt, amiben egy hölgy telefonon panaszkodik barátnőjének arról, mennyire vágyna egy gáláns pasira, s mindeközben annyira el van foglalva a szenvedéssel, hogy észre sem veszi a szó szerint orra előtt lévő gáláns pasit. De lesz olyan, amit egy tökéletes párkapcsolatról mesél el az, aki a válás után egyedül maradt mindezért. Lesz olyan, melyben valaki hiába küzd a gyermekáldásért. Olyan is, ahol a váló felek mindkét szemszögét nyomon követhetjük, és olyan is, ahol tapasztalhatjuk, hogy aki 50 éves korára nem csak a ráncaival és az öregedéssel van elfoglalva, az bizony különcnek fog számítani, nem pedig eredetinek.
Érdekes volt az a tapasztalat is, hogy míg a kamaszkori történeteknél a kis olvasó csoportunk minden tagja nagyjából ugyanazokat jelölte meg kedvencként, addig itt már nagyon szerteágazó volt, hogy melyikünket mi fogott meg. Sokat nyomott a latban, hogy melyikünknek milyen élettapasztalatai vannak, milyen élethelyzetekkel tudtunk azonosulni saját érintettségeink kapcsán, ezáltal pedig teljesen más történetek fogtak meg bennünket, nem úgy, mint a korábbi esetén. Kíváncsi leszek, hogyan alakul majd ez az utolsó, öregkori novellák esetén.
Összességében egy rendkívül szép kivitelezésű, érdekes könyvet foghat a kezében az olvasó, ugyanakkor én személy szerint nagyon hiányoltam a humort, hogy egy kicsit elvicceljük az öregedést, a problémákat, minden sanyargató dolgot, ami a felnőttséggel együtt jár. Továbbá örültem volna, ha minimális jelenlétet érdemelnek a fiatal felnőttek is, és nem rögtön a 40-60 éves korosztályt célozzuk meg a tinik után. Szívből ajánlom a sorozat köteteit, de szükség van hozzá némi lelkierőre!
Arról álmodom, hogy csak olyan emberekkel találkozom, akik szerint jó velem találkozni.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, IDE kattintva megvásárolhatod a kötetet a kiadó webshopjában!
Oldalszám: 288
Eredeti cím: Til de voksne
Megjelenés éve: 2021 (eredeti: 2020)
ISBN: 9789635094417
Fülszöveg:
„Szóval azt hitted, hogy már felnőtt vagy? Adj nekem pár percet, és elbeszélgethetünk róla.”
Felnőttnek lenni azt jelenti, hogy mentesülünk a fiatalkori káosztól, és megállunk a saját lábunkon. De vajon tudjuk-e, kik vagyunk valójában, és sikerül-e megőriznünk az élet iránti örömünket és kíváncsiságunkat?
Linn Skåber saját és mások élményeit használta fel arra, hogy fiktív monológokat, rövid történeteket írjon, amelyekben az élet e jelentős szakaszáról próbál mondani valamit.
Ír ráncokról és edzéshisztériáról, magányról, szenvedélyről és vágyról, nagy és kis gondokról, megszakadó kapcsolatokról, egymásra találásról, szerelemről és illatokról, amelyeket sohasem felejtünk.
A szívem egy bezárt bódé című kötethez hasonlóan e szövegek is könnyű tollal íródtak, ugyanakkor a már ismert Skåber-stílushoz híven árad belőlük a komolyság.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése